KÉT ÉVIG EGY HÁRSFÁT NÉZTEM
FULL GŐZZEL DOLGOZTAK AZ ŐRANGYALAI KARAFIÁTH BALÁZSNAK, AMIKOR A KÉTEZRES ÉVEK ELEJÉN, MÁR SIKERES ÜZLETEMBERKÉNT ELKEZDTE KOMOLYAN FESZEGETNI A HATÁRAIT. ELŐBB MONTE CARLO KÜLVÁROSÁRA ZUHANT RÁ, AZTÁN, AMIKOR EGY ÓBUDAI ÉPÍTKEZÉSEN A FÖLDBŐL KIÁLLÓ BETONVASAK KÖZÜL MÁR A MENTŐK KANALAZTÁK ÖSSZE, KÉNYTELEN VOLT BELÁTNI, HOGY A KITELJESEDÉSHEZ ÉS AZ ÖNMEGVALÓSÍTÁSHOZ NEM FELTÉTLENÜL A SIKLÓERNYŐZÉS A LEGCÉLRAVEZETŐBB ÚT. - PORTRÉM A FORBES 2016 JANUÁRI SZÁMÁBAN
Nyugalmat és harmóniát áraszt, ami – akik ismerték őt korábban, megerősíthetik – nem tartozott a legfontosabb erősségei közé. A kiegyensúlyozottságát egyből próbára is teszem, amikor a megbeszélt interjúidőpontnál bő húsz perccel később érkezem. „Én is a dugóban álltam, csak én időben elindultam ” – nevet a telefonba olyan hangsúllyal, amiből egyértelműen kicseng, hogy sokkal keményebben kéne próbálkoznom ahhoz, hogy kibillentsem a nyugalmából.
A Feldmár-évek
A kétezres évek közepén azonban még csak azt tudta, hogy bár a cégei sikeresek, ez őt nem teszi boldoggá. Kapóra jött a lehetőség, hogy egy közös ismerősön keresztül találkozhatott Feldmár Andrással, akivel aztán 2006-tól kezdődően terapeuta-páciens viszonyban dolgoztak több évig együtt. A közös munka jobbára skype-on, kisebb részben személyesen folyt, bizonyos esetekben pedig a hazai orvostudomány szempontjából unorthodoxnak számító módszertant is alkalmaztak. „Ami pénzt kerestem, annak egy jó részét arra költöttem, hogy egy elég kemény folyamatban újra összerakjam az életem sztoriját” – mondja Karafiáth Balázs.
Amikor aztán hazajött – 2006-2007-ben ösztöndíjjal a Yale-en tanult – úgy döntött, hogy a legnagyobb problémája az élet tempója, és hogy további belassulásra van szüksége. Feldmár egyik sokat hangoztatott metaforáját kölcsönvéve az ember olyan gyorsan halad, hogy egy idő után észre sem veszi, hogy vannak kanyarok és elágazások, ahol esetleg másfelé is lehetne menni. „Mivel a cégem a távollétemben is jól működött, úgy gondoltam, hogy mi lenne, ha nem mennék vissza dolgozni – ez pedig oda vezetett, hogy leköltöztem a Balaton-felvidékre, ahol kis túlzással egy hársfát néztem körülbelül két évig” – meséli a letisztulás következő lépcsőfokáról Karafiáth Balázs.
A folyamat persze nem volt minden elemében lassú és kényelmes. Rengeteg dolog volt, amivel szembe kellett nézni, amit ki kellett rakni az asztalra. Feldmár tanácsára igyekezett úgy megosztani a gondolatait és a megéléseit a közvetlen környezetével, például a szüleivel, hogy attól nem várt sem változást, sem hatást vagy új információt – egyszerűen az elmondás aktusa volt a cél.
„A környezetem alapvetően meglepetéssel és támogatással válaszolt. Én pedig rengeteg embertől bocsánatot kértem, akikről azt sem tudtam akkoriban, hogy megbántottam őket, hiszen mivel a szeretet koncepciója ismeretlen volt előttem, korábban teljesen más tényezőkre építettem a kapcsolataimat és éltem az életem.”
Szülői hipnózis
A Feldmárral való közös munka után Karafiáth Balázs egy San Franciscó-i pszichoterapeutával, Howard Teich-kel folytatta az önismereti utazást, akivel a páciensi viszony idővel mester-tanítvány viszonnyá alakult át. És bár a befektetett energia lassan elkezdte meghozni a gyümölcsét, egy csomó helyen még továbbra is kérdőjelek maradtak benne. „Oké, ezt most mind értettük, ezt már mind tudjuk, de akkor mi következik mindebből? Nem értettem, hogy miért megy folyamatosan egy negatív duma a fejemben arról, hogy milyen lusta meg semmirekellő vagyok, amikor a tények nem ezt mutatják” – fogalmaz Karafiáth Balázs, aki erre a kérdésére kapta válaszul a hipnoterápia módszertanát. „Előző télen olvastam Bruce Lipton könyvét, aki arról beszél, hogy kettő és hétéves korunk között az agyunk egy hipnózis-szerű állapotban van, ahol összemosódik az álom és a valóság, és ami akkor jön felénk, az velünk marad, bevésődik, és egész életünkre egy ’a világ ilyen’ feliratú dobozba kerül.”
A probléma eszerint az elmélet szerint az, hogy amíg a törzsi kultúrák a világ viszonylag színes és összetett képét adják a törzsben felnövőknek, addig egy egyedülálló szülő vagy akár egy nukleáris család is jelentősen lekorlátozza, hogy milyennek és milyen szűrőn keresztül ismeri meg a gyermek a környezetét: a szülők világképe, világlátása, attitűdje mintegy belehipnotizálódik a gyerekbe. Az elmélet szerint az egyetlen módja, hogy valaki megváltoztassa ezeket a beégéseket, ha visszamegy abba a tudatállapotba, ahol ezek a „szalagok” bevésődtek, és következésképpen, ahol felülírhatók.
Balázs számára ez lett a kulcsa a belső hangokkal való kibékülésnek és a negativ külső hangok kizárásának. Minthogy pedig ez a belső monológ a teljes attitűdre, ezáltal a viselkedésre is komoly hatással van, a változás drámai mértékű volt. A módszertan pedig annyira meggyőzte Karafiáth Balázst, hogy páciensből egyből tanítvány lett, a féléves tanfolyam végeztével pedig elkezdhetett hipnoterapeutaként praktizálni.
„Sajnos Freud óta sokan félnek a tudatalattitól, azt gondolják, hogy ott a rossz dolgok vannak” – mondja, hozzátéve, hogy ez a félelem azért indokolatlan, mert aki már felismeri, hogy problémája van, amit meg kell oldania, és ezért elmegy egy kezelésre, az már önmagában azt jelzi, hogy alapvetően rendben van a felnőtt énje.
A tanfolyam idén márciusban – csaknem tíz évvel az útkeresés kezdete után – ért véget, Karafiáth Balázs azóta Amerikában hipnoterapeutaként, Magyarországon pedig – mivel a hipnoterápia egy 1932-as törvény értelmében orvosi felhasználásra van korlátozva – coach-ként dolgozik. „Ezek a dolgok egyébként nagyon gyorsan helyrerakhatók. Ha egyből a hipnoterápiával kezdtem volna, akkor nem tíz, hanem fél év alatt jutok el ugyaneddig” – mondja arra utalva, hogy mostanra végre jól érzi magát a bőrében.
Mindez pedig kiegészül azzal, hogy idén megházasodott, most pedig a feleségével az első gyermekük születésének apropóján töltenek Magyarországon néhány hónapot. Biztos ami biztos, azért megkérdezem, hogy egy tizes skálán mennyire érzi a helyén magát. „Tíz” – vágja rá gondolkodás nélkül, aztán elbizonytalanodik. „Rettenetes idő van, legyen inkább kilenc és fél!”
Balla Zsolt – FORBES
SzekfŰBŐL KarafiÁth
Balázs számára az önazonossághoz vezető út egyik fontos lépése volt, amikor öt évvel ezelőtt megváltoztatta a nevét. „Régi atyai családnevemet vettem vissza” – mondja. „Karafiát néven élt a családunk a Brno melletti Jimramovban, az őseim 1825-ben szekéren jöttek át Budára, és hozzátettek egy h-t a nevükhöz.” A Szekfű nevet az apja vette fel, de Balázs valahogy soha nem érezte sajátjának. „Amikor egy barátom példáján felbuzdulva úgy döntöttem, hogy visszaváltoztatom a családnevemet, elkértem atyámtól az ő névváltoztatós papirját. A dátuma 1972 május, ami azt jelenti, hogy Karafiáthként fogantam és Szekfűként születtem. Azonnal összeállt a kép, hogy miért éreztem ezt a nevet idegennek” – mondja.